2020 at írunk. Sötét erők minden eszközt megragadnak, hogy kalitkába zárják sas lelkünket, ami nem vágyik másra, minthogy újra szárnyaljon a fellegek felett, megcsodálva a természet és az ember lenyűgöző alkotásait. A félelem és csüggedés csak akkor lehet úrrá rajtunk, ha hagyjuk… és én nem hagytam.
Útmutatásért a legendás Jedi Mesterhez Bombay Zsolthoz fordultam, hogy fényével és tapasztalatával világítsa meg lépéseimet. Aki azonnal tudta mire van szükségem! Kalandra!
Tre Cime és Tofanák
Cél a Hegyóriások földje
Kedd reggel korai indulás hiszen hosszú az út. A cél a Hegyóriások földje Olaszországban. Bíztam a jó időben, ezért próbáltam minimalizálni a cuccokat és csak a legszükségesebbeket tettem be. Meg hát a szokásos agyalás és előkészület az étkezéssel kapcsolatban, ami talán több időt vesz igénybe, mint minden mást egybevéve.
Gyülekező. Tábor utca. Mindent betettem? Most már úgyis mindegy. Jé, ismerős arcok! Azta, 14-en leszünk, de nagy buli lesz… és már gurulnak is a kerekek… irány a Dolomitok!
Kisebb technikai szüneteket leszámítva meg sem állunk a Misurina-tóig. Mondhatni rögtön kaptunk is egy gyönyörű előzetest mi várhat ránk ezen héten. A tó az Ansiei-völgyben 1745 méteres magasságban helyezkedik el. Vonzerejét pedig mi sem bizonyítja jobban, mint az a rengeteg ember akivel találkoztunk.
Tre Cime és Tofanák
Tre Cime di Lavaredo
Miután kigyönyörködtük magunkat, irány a szállás. Szerpentinen haladunk felfelé egészen az Auronzo menedékházig, ahol parkolóhelyet keresünk, ami egyáltalán nem könnyű. Gyors öltözködés és pakolás és már porzik is az út alattunk. Néhány kilométer megtétele után délről megkerülve elénk tárul a világ talán legismertebb sziklaképződménye a Drei Zinnen vagy olaszul Tre Cime di Lavaredo.
Elképesztő erőt sugároznak magukból a tornyok, ami azonnal magával ragadja a csapatot. Lassan folytatjuk az utunkat meg-megállva, miközben minden szögből készülnek a fényképek. Kicsivel több mint másfél óra alatt érjük el szállásunkat, ahonnan természetesen csodás rálátás nyílik a három testvérre az egyik oldalról, míg a másik irányba tekintve szintén lélegzetelállító látvány fogadja a fáradt utazót. A menedékházunk a Dreizinnenhütte névre hallgat vagy olaszosan Rifugio Antonio Locatelli.
Bemelegítés és közös teázás
Kipakolás után rögtön egy bemelegítő mászással kezdünk és megismerkedünk a Toblinger kletterseig (Torre di Toblin) útvonalával. Könnyed mászás létrákkal, a csúcson pedig csodás panoráma és kereszt várja a teljesítőket, valamint kiváló lehetőség, hogy frissítsük a profilképünket a facebookon vagy a tinderen.
Tre Cime és Tofanák
Az estét egy közös teapartival zártuk egy igazán figyelmes túratársunk jóvoltából. A harmadik legerősebb Tatrateát erdei gyümölcs kivonatok, a szamóca, málna, szeder és az áfonya teszi egyedülállóvá, amitől nagyon nehéz nem beleszeretni.
Induljon a felfedezés!
Első egész napos kalandunkra izgatottan ébredtünk és egy nagy morajra, amit egy helikopter zaja keltett. Szerencsére nem sérültek mentése miatt szállt fel a madárka, hanem a szállásunk melletti főépület bővítésére hordta az építőanyagot. A Locatelli menedékház alsó részén található WC és mosdó, meleg zuhanyra azonban ne számítsunk. Ezt csak azon kedves olvasók számára írom le, akik nem tudnák nélkülözni.
Bár azt gondolom ezért az apró hiányosságért vétek lenne kihagyni egy ilyen szuper kalandot. Máskülönben az északi oldalon kellemes vizű gleccsertóban frissülhetünk fel, amit természetesen saját magam is teszteltem.
Reggel van tehát, a helikopter zaját már megszoktuk, a napsugarak egyre nagyobb részt világítanak meg a környező hegyekből, mi pedig láthatatlanul de átkaroljuk ezeket a melegítő sugarakat. Se nem vagyok sámán se nem táltos, de minden előjel arra utal, hogy ezen a héten a Dolomitok értünk öltözött ünneplőbe és megtesz mindent, hogy olyan emlékekkel térjünk haza, amit még dédunokáink és emlegetni fognak.
A kalandok pedig még csak most kezdődnek. A Monte Paterno-ra (Paternkofel) vezető úton bizony fejlámpára is szükségünk volt és persze a ferrata szettünkre is.
Tre Cime és Tofanák
Az első szakaszon számos lőrésen keresztül kukucskálhattunk ki és mindvégig azon töprengtünk vajon hogyan voltak képesek az I. világháború idején ilyen járatokat kialakítani. A csúcsra kicsivel több mint két óra alatt felértünk, nem siettük el, hiszen rengeteg a látnivaló és miénk az egész nap.
Tre Cime és Tofanák
A csúcsról talán mondanom sem kell milyen kilátás nyílt, csak kapkodod a fejed jobbra és balra.
Vissza úton persze picit kerülünk, de csak azért, hogy igyunk egy sört a Pian di Cengia háznál… hát persze hogy a látványért.
Az I. világháború maradványai mindenhol
A harmadik napra virradóra elhagyjuk a hegyvidéki paradicsomot. Még utoljára emlékezetünkbe véssük a Tre Cime védőbástyáit és ügyes léptekkel alig egy óra alatt visszaérkezünk a parkolóba, hogy befészkeljük magunkat a Tofana hegycsoport szívébe. Útközben azonban még felugrunk a Monte Lagazui 2835 méter magas csúcsára, de nem is akármilyen útvonalon keresztül. Négy különböző módon is csúcsra juthatunk, mi persze a legkeményebbet és egyben legizgalmasabbat választottuk a Lagazuoi Tunnel-t. Pár kilométeren keresztül több mint 600 méter szintemelkedést kell leküzdenünk az alagútrendszerben, ami elképesztő meredeken emelkedik felfelé. Közben végig drótkötél vezeti a lépteinket, azonban nem volt szükség az akasztásra, sokkal inkább az állóképességünkre, ahogy lépdeltünk felfelé a meredek lépcsőfokokon.
Útközben a múlt hátrahagyott emlékei árulkodnak a szörnyű időkről. Kijutva az alagútrendszerből pedig már a modern kor építményei uralják a hegyet. Menedékházban lazíthatunk és sörözhetünk, amíg csodáljuk a kilátást. Egy utolsó rövid sétával pedig megérinthetjük a keresztet, közben azért beletrollkodtunk Ricsivel egy csoportképbe egy olasz csapat fotózásánál, amin mindenki jót nevetett.
Lefelé egy hosszabb és kevésbé meredeken ereszkedő útvonalon értük el a parkolót, ahonnan egyébként felvonóval pillanatok alatt felrepülhetünk a csúcsra, ha kímélni szeretnénk magunkat a megerőltetéstől.
Tofanák sziklacsoport
Második szállásunk valamivel több mint két ezer méter magasan már tárt karokkal várt minket. Ezen a magasságon az eddigi kalandjaim során még nem találkoztam hasonlóan szuper felszereltséggel.
Szinte már luxus várt ránk a házigazda Nicola jóvoltából, akivel a búcsú estén együtt koccintottunk egy különleges olasz köményes grappával. A Rifuggio Dibona közvetlenül a Tofanák lábánál fekszik, wifivel, zuhanyzókkal, terasszal és finom ételekkel. A mindenevők fenséges tészták, húsok és sajtok közül választhattak, de a hozzám hasonló problémás egyének is jól lakhattak a külön tálon kihozott bőséges polentával, párolt zöldségekkel és sült krumplival.
Negyedik napunk a sorozat leghosszabb és legnehezebb túrája a Tofana di Mezzo volt a maga 3244 méterével. A ferrátát nem mondanám túl nehéznek, de az útvonal nagy része végig napon vezet jelentős szintemelkedéssel, közben több helyen kisebb ereszkedéssel nehezítve a haladást.
Talán kevésbé népszerű a túrázók körében, ezért nem is volt tömegverekedés a csúcson, viszont véleményem szerint sokkal szebb mint a testvére a Rozes.
Igaz a lejutás a hegyről sokunknak talán már elérte a még biztonságosnak mondható komfortérzetet. Egy igazán technikás törmeléklejtőn kellett ereszkednünk a Rifugio Giusanni menedékházhoz.
Háztól házig egyébként 10 és fél órára volt szükségünk, hogy körbeérjünk, amiben a pihenők is benne voltak. Így érdemes tehát készülnünk a feladatra, ha nekivágnánk a túrának. Valamint ne feledjük a több mint 1300 méteres szintemelkedést sem. Felérve a csúcsra egyeseknél kettős látás is kialakulhat…vagy csak ügyes trükk a kamerával!?
Tofana di Rozes
Esőt írnak délutánra ezért így pakolunk, bár nálam minden nap a táskámban volt az esőkabát, ezen a magasságon bármi is megtörténhet. Itt a tegnapi túrához képest többet vagyunk árnyékban, ami engem egyáltalán nem tett bánatossá. A mászást nem mondanám túl nehéznek, egyetlen keményebb felkapaszkodás állta utunkat, amit a nedves fal tett nehézzé. A teljes útvonalat tekintve viszont sokkal gyorsabban haladtunk. Az utolsó 300 méteres szintemelkedést egy meredek törmelékes emelkedőn tettük meg a csúcsig. Sajnos itt a déli irányból felszálló felhők lehetetlenné tették a panorámát, viszont a másik irány csodás látképe kárpótolt minket.
A beígért eső pedig szerencsénkre csak délután érkezett meg fröccsözés közben a teraszon. Így elmondhatjuk, hogy minden szempontból tökéletesen zajlott le a hat napos kalandsorozat. Testünk és lelkünk egyaránt felfrissült és megerősödött.
Búcsúmászás Ausztriában
Végül bármennyire is szerettük volna megállítani az időt, elérkezett az utolsó nap…
búcsú reggeli… indulás haza.
Útközben azért még egy bónusz mászásra megálltunk a lienzi dolomotikban, egészen pontosan a Galitzenklamm csodálatos szurdokában.
Itt akár egy egész napot is könnyen eltölthetünk, igazán családbarát és csodálatos hely. Az erre járó kalandorok több pálya közül is választhatnak, a könnyebbtől egészen az igazán sportos ferrátáig.
Mi levezetés képen egységesen egy „C” nehézségű utat választottunk, amit nehezített a simára csiszolt fal, de az elmúlt napok gyakorlottá tettek mindenkit, így nem okozott különösebb gondot.
Összegzésként elmondhatom, hogy Olaszország egy eddig számomra ismeretlen arcát mutatta meg nekem. A Comoi és Garda -tó után az óriások földjére tévedtem, ahova még biztosan visszatérek.
Végül pedig egy videó összefoglaló a kalandról:
Ha tetszett a cikk kérlek látogass el a facebook oldalamra és nyomj egy lájkot. Így nem maradsz le a legújabb kalandokról. https://www.facebook.com/belifesome/
Olvastad már?
Megjelent a legújabb kiskönyvem!
Hasznos gondolatokkal és útmutatással egy minőségi élethez.
Kattints a képre és vidd el ingyen most!
Egy kis gondolat “Dolomitok – Tre Cime és Tofanák”